A szleng általános kérdései

Egészen az 1980-as évek végéig általános volt az a nyelvtudományi vélekedés, amely a szlenget nyelvünk deviáns hajtásaként értékelte, amit nemhogy kutatásra nem tartott érdemesnek, de legjobb megoldásnak azt tartotta volna, ha nem is veszünk tudomást erről a nyelvi változatról. Ma már egyre több nyelvész figyel fel nyelvünknek erre a területére, és nem mint káros "fattyúhajtást" értékelik, hanem szociolingvisztikai problémaként foglalkoznak vele. A szleng a magyar nyelv egyik fontos részét képezi, nyelvünk bővülésének jelentős eszköze, amely nemcsak mint csoportnyelvi szinten meglévő tényező érdemel figyelmet, hanem egyre nagyobb tért hódít a köznyelv területén is. Ennek ellenére természetesen mégsem kezelhető egyszerűen köznyelvi jelenségként. A "szleng bonyolult és elválaszthatatlan része nem csupán az emberi életnek, az emberi viselkedésnek, hanem a 'magas' kultúra mindazon sajátos jegyeinek is, amelyek a köznapi tudatban egyáltalán nem kapcsolódnak az olyan 'alacsonyrendű' matériához, mint a szleng" (JELISZTRATOV 1998: 13).

A szleng jelentős kutatási terepnek bizonyult az elmúlt években, hiszen nemcsak a nyelvészetnek nyújtott új ismereteket, hanem a szociológusok is meríthettek hasznos információkat az új kutatási eredményekből. A szleng ugyanis nyelvünknek az a területe, "amely a nyelv és a társadalom, a nyelv és az egyén kapcsolatára rendkívül érzékenyen reagál" (KIS 1997: 239).

Maga a szleng szakszó 1980-ban jelent meg a magyar szakirodalomban, PÉTER MIHÁLY "Szleng és költői nyelvhasználat" című tanulmányában. Ettől kezdve egyre gyakrabban szerepel mind a szó, mind pedig az adott szakterület a magyar nyelvészeti kutatásokban.

A szlengre még nem született olyan definíció, amely általánosan elfogadottnak volna tekinthető. "Mindenki felismeri a szlengszavakat, de senki nem tudja pontosan meghatározni, hogy mi a szleng" (KÖVECSES 1997: 7). A nyelvészek általában a szleng tulajdonságainak leírásával közelítik meg problémát, hiszen így lehet legjobban körülírni a magyarázandó diszciplínát. A szleng tömör definiálása szinte lehetetlen sokrétűsége, születésének és működésének bonyolultsága, illetve szerteágazó típusai következtében. A szleng sokoldalú, egyetlen ismérv alapján nem lehet meghatározni.

A konkrét meghatározást az is nehezíti, hogy a szleng két irányból is megközelíthető. Egyfelől a szleng ugyanis szó- és kifejezéskészlet, másfelől pedig sajátos nyelvhasználati-stilisztikai forma. Így két eltérő jelenségként is értékelhető (KIS 1997: 244). Ezen kívül a szlengnek még számos nagyban eltérő megközelítése létezik. Tekintik az alvilág nyelvének, közeli ismerősök, barátok közötti bizalmas nyelvhasználatnak, amit főleg informális közegben használnak. Sokan az ifjúsági nyelvvel való azonosságát vallják. Azt azonban szinte mindenki elfogadja, hogy a szleng a többé-kevésbé zárt csoportok nyelve (KÖVECSES 1997: 7). Az újabb kutatások szerint a szleng elsősorban beszédműfaj, amelynek szüksége van egy olyan közösségre, ahol működtethető. A magyar szlengkutatás eddigi eredményei alapján röviden összefoglalva a szleng tehát olyan "…csoportnyelv (szociolektus), mely kis létszámú, hosszú időt együtt töltő, azonos foglalkozású vagy érdeklődési körű csoportokban születik, és fontos társadalmi szerepet is betölt ezekben a közösségekben: erősíti az összetartozás érzését, és elkülöníti az adott közösséget a többitől" (KIS 1997: 246).

A szlenggel kapcsolatban az egyik legvitatottabb kérdés az, hogy állandó nyelvi jelenség-e, vagy csak rövidéletű produktuma a nyelvnek.

A különböző kutatók különféleképpen közelítik meg a szleng fogalmát. LUMÍR KLIMEŠ például a szleng kapcsán hangsúlyozza az azonos érdeklődési körű embercsoport szerepét, és felfigyel arra, hogy a szlengnek társadalmilag kettős értékelése lehetséges. A szlenget ugyanis a társadalom pozitívan vagy negatívan értékelheti. Ez a megfigyelés a szlengnek egyik fontos ismérve, és szinte mindegyik társadalomban jelen van ez a kettős ítélet, függetlenül területi hovatartozásról. HUBÁČEK a szlenget félhivatalos vagy nem hivatalos érintkezésként tünteti fel, CHLOUPEK szerint pedig a szleng nyelvi játék. BEČKA a szleng erős expresszív mozzanatát állítja előtérbe (KLIMEŠ 1997: 41-4). A fenti kutatók a csehszlovákiai szlenget vizsgálták. A vélemények jól tükrözik, hogy egy nyelvterületen is mennyire eltérő lehet a megfigyelt szempontok fontossága. Ez jelentkezik szinte minden országban, és minden nyelvterületen megfigyelhető, hogy a különböző kutatók más-más szempontokat tartanak jelentősnek a szleng fogalmi meghatározása kapcsán.

TŐNU TENDER, észt nyelvész, a szleng univerzális jellegét hangsúlyozza. Megállapítja, hogy a szleng a nyelv természetes jelensége, a nyelv életerejének a tükrözője, hiszen szlenget csak élő nyelv produkál (1997: 91-2). Észtországban a 70-es évek második felétől növekedett az érdeklődés a szleng iránt, de az is megfigyelhető volt, hogy még 1980-ban is sokan káros hatásként értékelték, amitől mindenképpen meg kell védeni a nyelvet (TENDER 1997: 103-5).

A szleng összetett nyelvi jelenség, ezért vizsgálatakor ajánlatos különböző típusokat felállítani. KAARINA KARTTUNEN nyomán két nagyobb részre oszthatjuk a szlengbe tartozó jelenségeket (KIS 1997: 247). Az egyik csoportba a közszlenget sorolhatjuk, amelyet országszerte ismernek függetlenül területi és társadalmi hovatartozástól. A másik csoportba pedig az ún. "kis szlengek" tartoznak. Kis szlengnek tekinthetjük a helyi szlengeket és a különféle szakszlengeket. A közszleng a kiscsoportok szlengjéből táplálkozik. Egy adott szlengszó megjelenik a szlenget használó csoportban és onnan a csoport tagjainak köszönhetően átszivárog egyéb csoportokba, melynek a beszélők szintén tagjai. Ha ugyanaz a szlengszó egyidejűleg több kiscsoport szlengjében is előfordul nagy valószínűséggel könnyebben kikerülhet az utcára és a mindennapi beszéd részévé válhat. A közszlengbe főleg azok a szavak kerülhetnek be, amelyek nem speciálisan a kiscsoport tevékenységéhez és annak szoros környezetéhez kötődnek, hanem az olyan cselekvések, dolgok elnevezései, melyek a hétköznapi életben is ismertek és használhatóak. A kis szlengek szemben a közszlenggel, a beszélőközösségek oldaláról közelíthetők meg. Ezek egy összetartozó csoport szlengjei, és a csoport tagjai a számukra fontos dolgokat nevezik újra, alkotnak szinonimákat ezekre a fogalmakra. A szleng tanulmányozása a kiscsoportokban lehetséges a legeredményesebben. Az itt felderített adatok alapján írhatja le a nyelvész a nagycsoportok szlengjét, illetve a közszlenget, amelyek már jóval elvontabb kategóriának számítanak. Éles határvonal meghúzása azonban a szlengtípusok között szinte lehetetlen.

KIS TAMÁS szlengtipológiája alapján (1997: 246-53) az általam vizsgált és a továbbiakban részletesebben bemutatandó börtönszlenget a szakszlengek csoportjába sorolhatjuk, amely a fegyintézetekbe került bűnelkövetők speciális informális nyelvváltozata és nyelvhasználata. Szókincse elsősorban a börtönélet és a bűnözői életforma témaköreiben fogható meg, s mint ilyen erős hasonlóságokat mutat tolvajnyelvvel.