A bűnözői szlengek kutatásáról

A szleng nem modern jelenség, és bár szóbeli jelenség volta miatt nyelvemlékei alig akadnak, beszélhetünk történetiségről. Korai emlékeinkben főleg a személyekre vonatkozó, különleges ismertetőjegyeket jelölő szavak és a ragadványnevek között találhatunk szleng jelenségekre. Az eddig ismert első adat 1364-ből származik, melyben egy Filetlen Pál nevű egyén neve szerepel, akit Zagyurwagou néven is megemlítenek. Filetlen Pál nagy valószínűség szerint tolvaj volt, azok közül is szatyorvágó tolvaj, aki úgy szerezte meg zsákmányát, hogy a táskákat metszette fel (KIS 1997: 270).

Felmerül a kérdés, hogy mikortól számíthatunk egyáltalán a bűnözői szlengek felbukkanására. Ezzel a kérdéssel KIS TAMÁS legújabb tanulmánya (1997: 270-6) is foglalkozik. Ennek alapján a következőket állapíthatjuk meg:

Ismereteink szerint az első alvilági csoportosulások az 1300-1400-as években keletkeztek. Ebben az időben alakult ki az úgynevezett tolvajtársadalom. Ez a társadalom nem működött együtt a tisztességes társadalommal, sőt fogalmazhatunk úgy is, hogy határozottan elkülönült tőle.

A tolvajtársadalom kialakulásának a feltétele volt, hogy a bűnözést csoportosan végezzék, minek következtében megalakultak a törvényen kívüli deviáns csoportjok, melyek céljaik elérése érdekében úgynevezett tolvajcéheket hoztak létre. Az ilyen csoportosulások nálunk is kialakultak. Ezek a bűnözői és egyéb deviáns csoportok automatikusan létrehozzák a közösség szorosabb összetartozását is kifejező szlengjüket. A tisztességes társadalomnak sok gondot okozott a tolvajtársadalmak megléte, így mindinkább igyekezett feltárni a jellemzőjüket, hollétüket és ezekkel együtt egyre inkább vágyott a nyelvük megismerésére, megértésére is. A tolvajok, hogy a tisztességes társadalomnak e tevékenységét gátolják, úgynevezett tolvajkonferenciákat tartottak és nyelvüket szándékosan változtatták. Tehát már ebben az időben is jelen volt az a nézet, hogy a szleng egy állandóan változó jelenségnek tekinthető. A változás mellett azonban az állandóságot is hangsúlyozni kell, hiszen a változás abban az időben is főleg a peremszókincset érinthette, hasonlóan, mint napjainkban.

A társadalom alá szerveződött tolvaj életmód körülbelül a XVIII. századra megszűnt, helyette új formájú tolvajtársadalom alakult ki, amely mintegy a gazdaság területén jelenik meg, beépülve a gazdaságba. Ma a tisztességes társadalom és a tolvajtársadalom összekeveredni látszik, egyre nehezebben húzható a régihez hasonló éles határvonal (KIS 1997: 270-2).

A középkorban a legjellemzőbb deviáns szleng a tolvajoké és a velük vélhetőleg számos hasonlóságot, sőt azonosságot felmutató koldusoké volt. A magyar titkosnyelvek első emlékeként OLÁH MIKLÓS 1536-os Hungáriájának feljegyzését szokták említeni, melyben OLÁH a simándi koldusok nyelvét említi: "Van egy falu - ugymond - a Maros és a Fehér-Körös közt Erdélyen kívül, melynek neve Simánd. Ezt majdnem csupa sánták, vakok, bénák s undok nyomorékok lakják, kik maguk közé ép embert be sem bocsátanak, hanem éktelenségökkel dicsekedve, egész külön felekezetet alkotnak; mely, hogy a maga béna épségében megmaradjon, a szülők csecsemőiknek szemeit világrajöttükkor azonnal kivájják, csontjaikat s tagjaikat kificzamítják, s hogy necsak testökre de még beszédökre nézve is különbözzenek másoktól, maguknak tulajdon nyelvet koholtak, melyet egyesegyedül csak ők értenek meg, s melyet a vakok nyelvének neveznek. E csodálatos embereknek oly kiváltságaik vannak, melyek őket minden, a többi magyarnál szokásos teher alól fölmentik s fölszabadítják, hogy kolduló énekléssel kereshessék élelmöket országszerte a maguk és hozzátartozóik számára. Az embereknek e rút faja, gyalázatos és minden kínzásra érdemes, mert az emberi természet díszét a maga rossz cselekedetével lealacsonyítja. Fejedelmeink s mások, nagyobb dolgokkal foglalatoskodva vagy észre sem vevén ily nagy országban, idáig nem üldözték őket; pedig égetni valók az emberi nemnek eme gyalázatosságukról és nyomorékságukról ismert tagjai." (magyarra fordítva idézi: MÁRKI 1890: 442).

A magyar szleng ismert történetében a következő fontos szakasz az 1775-től 1862-ig terjedő időszak volt, az ún. alföldi zsiványnyelv korszaka. 1775-76-ban elfogtak és bíróság elé állítottak egy vásári tolvajbandát, melyhez több tucat ember tartozott. A banda vezetője Czagány András, alias Konyás volt. Ez a társaság az ország nagyobb vásárait járta, és lopásból tartották fenn magukat. A persorozat jegyzőkönyvéből maradtak ránk az argószavak. Ezekből az évekből még három szójegyzék ismerünk: az egyik a Miskolci szójegyzékként emlegetett tolvajnyelvi emlék, amely 28 szót tartalmaz, a másik a 70 szót tartalmazó Piarista szójegyzék, melynek elnevezése onnan ered, hogy a budapesti Piarista Levéltárban került elő, a harmadik szójegyzék pedig az ún. Zsivány Szók, amely 78 kifejezést tartalmaz, és a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Hajdúböszörményi Fióklevéltárában található. (Részletesebben ld. KIS 1997: 276-8.)

Jelentős kéziratos emlékünk még az 1782-es JABLONCZAY-féle szójegyzék is. Ez az országszerte ismertté vált szójegyzék 74 szót tartalmaz (vö. KIS 1997: 276-279).

A későbbiekben nyomtatásban is megjelentek különféle gyűjteményekek. A továbbiakban ezekről a munkákról szeretnék beszámolni, illetve azokat a legismertebb szójegyzékeket, szótárakat szeretném bemutatni, amelyek fontosak és mindenképpen adalékul szolgálnak a börtönnyelv tanulmányozásához és annak megismeréséhez.

Az első ilyen szójegyzék készítője TORONYAI KÁROLY (1862) volt, aki munkáját ismertetőül szánta a tisztességes lakosságnak. A szerző a tolvajnyelvet hebre vagy nyalavi nyelvnek nevezi, melyeket "rablók, tolvajok, kozákok, és mindenféle rosz emberek titkos és nyilvános helyeken is együtt tervezni, és titkosan beszélgetni szoktak" (TORONYAI 1862: 1). TORONYAI szerint a tolvajnyelv zavaros nyelv, mert több nemzet beszédeiből és szavaiból vannak összeszedve. Azért született meg, hogy ezek az emberek egymásnak szóval is jelt adhassanak titkosan, hogy más ne értse "kiváltképpen éjjeli időben magokat egymáshoz alkalmazhassák" (TORONYAI 1862: 1).

TORONYAI munkájában igyekszik egyben bemutatni is az e nyelvet beszélők közösségét, leírja azon emberek tulajdonságát, akik az akkori alvilághoz tartoznak. Lejegyzése szerint a nyalavi nyelv használói között vannak olyanok, akik nem ismerik teljes egészében ezt a nyelvet, csupán negyedrészét értik. De vannak olyan egyének is, akik csak tolvajlásból élnek és ennek következtében teljes egészében ismerik és használják is a nyalavi nyelvet. Az ilyen csoportosulásoknak vezéreik vannak, akiket a csoport tagjai nagyon tisztelnek és mindenben engedelmeskednek nekik. A mű hátralévő részében TORONYAI bemutatja a különböző kategóriákat, melynek alapján az olvasó tisztábban láthatja a számos bűnözőtípusokat. A következőkben ezekből a típusokból szeretnék néhányat kiemelni, amelyek - általában elnevezésük kapcsán - rokonságot mutatnak a börtönszlengben megjelent szavakkal, illetve a mai különböző bűnözőtípusokkal.

Smekker vagy Firoló, azaz félbecsületes ember. Ezek félnek a nagyobb bűntényektől. Csak elcsalják a tisztességes embereket kártyázni a kozákok tanyájára, először becsületesen játszanak velük, utána a kozákok kezére adják.

Füstölő és lobogó csapó. Magukban járnak, fiatal, kezdő tolvajok. Kicsapott deákok. A zsebből kendőket, pipákat és minden apróságot lopnak el. Nagyobb károkat nem mernek tenni, mivel kezdő tolvajok. A füstölő, illetve a lobogó szó megléte tanúsítja, hogy már a szótár keletkezése idejében is megvolt a szlengben az a vonás, hogy érintkezésen alapuló jelentésátvitellel éltek. Ezt akkor alkalmazták, ha a tárgy és a tulajdonság között szoros volt a kapcsolat. Az -ó, -ő képzőnek már korán kialakult az eszköznévképző szerepe. Ez a tendencia jelentkezik a fenti szavakban is, hogy az adott tárgyat valamilyen jellegzetes tulajdonsága alapján nevezték el. Ez az eljárás a mai börtönszlengben is érvényesül.

Rajzolók vagy vásári tolvajok. Hatan járnak egy társaságban. Ami a kezükbe akad ellopják. Orgazdához viszik az ellopott árut. Beszélgetnek a holmik tulajdonosával, míg társuk elveszi.

Taschenzieher vagy zsebhúzó tolvaj. Négyen vagy többen járnak egy társaságban. A legnépesebb utcákat keresik. Éjjel erővel is elveszik az illető pénzét.

Bugázó markhez vagy útonálló rabló. Veszélyes rablók, aki ellenáll, azt megölik.

Füles ugrató vagy lótolvaj. A cigányok adják el ebben az esetben a lovat, mégpedig úgy, hogy elváltoztatják.

A fenti kategóriák felsorolását azért tartottam fontosnak, mivel a lejegyzett szleng elnevezések egy része ma is él, napjaink börtönszlengjében. Ilyen például a rajzoló (vásári tolvaj, de egyéb tolvaj megnevezésére is szolgál a szó), a firoló (hamiskártyás), a füles (ló), a bugázó (rabló), a markhez (a tolvaj elnevezésére szolgál ma a markec, markecoló elnevezés). Ezen kívül a fenti szavak gazdag példaanyagul szolgálnak annak bizonyítására, hogy a magyar szlengre abban az időben mennyire nagy hatással volt a német argó: taschenzieher. Itt már annak a folyamatnak lehetünk tanúi, hogy a vidéki zsiványnyelvbe is beáramlottak a német jövevényszavak, amelyek először csak a városi tolvajnyelvben voltak ismertek. A mai börtönszlengben is jelen vannak idegen eredetű kifejezések, de főleg a modern alvilágot jelenítik meg ezek a szavak. A régi tolvajnyelvben meglévő taschenzieher szó ma már nem adatolható a börtönszlengben, hanem helyette a zsebtolvaj és a zsebmetsző szó szerepel. Annál inkább jelentkeznek a modern alvilági életnek megfelelően angol kifejezések a mai börtönszlengben.

A következő munka, amely a tolvajvilággal foglalkozik BERKES KÁLMÁN műve (1888). A szerző a magyar tolvajnyelvre a következő megállapításokat teszi: a szókészlet 33% a német, 25% a magyar, 20% a héber, 5% a cigány, 12% a zsidó-német-magyar szókeverék, 5% a esik a többi idegen nyelvre.

BERKES KÁLMÁN már felismeri és le is jegyzi, hogy a magyar tolvajnyelvnek különböző fajai vannak. A rendőrök által ismert tolvajnyelv más, mint a tolvajok által használt tolvajnyelv. A rendőrök ismerte nyelv nagyon merev, olyan irodalmi tolvajnyelvféle, míg a bűnözők szabadabban, szókincsükbe teljesen beépülten használják a tolvajnyelvet. Ennek a megállapításnak nagy jelentősége van, hiszen ezt a mai kutatások is alátámasztják. A későbbiekben szó lesz a börtönszleng használóiról, ahol szintén el kell különíteni a fogvatartottak által használt nyelvet a börtönben dolgozók által ismert nyelvtől, illetve szavaktól. A magyar tolvajnyelvet BERKES KÁLMÁN öt fő csoportra osztva vizsgálja: 1. Közönséges tolvaj szók. 2. Hamis kártyásoké. 3. Csirkefogók nyelve. 4. Kéjnők nyelve. 5. Lókupecek nyelve. Az első csoportot tekinti a legkevertebb nyelvzagyvaléknak, míg a hamis kártyások beszédét a legagyafúrtabbként jelöli meg. Megállapítja, hogy a hamis kártyások nyelve héber és német szavakból áll.

Munkájában tárgyalja a magyar tolvajnyelv főbb sajátosságait is. Véleménye szerint a bűnözők nyelve abból áll, hogy a köznyelvi magyar szavakat más jelentésben használják. Valamilyen feltűnő tulajdonságáról neveznek meg egy dolgot, így például a kart evező-nek nevezik. Némely szó elferdítéséből is adódnak tolvajnyelvi szavak. Megemlíti, hogy a héber és cigány szavak eredeti jelentésben maradtak meg, mivel így is elég titkosnak hatottak. Ezeken a szempontokon kívül megállapítja még, hogy köznyelvi szavak rövidítéséből is keletkeztek tolvajnyelvi szavak. A tárgyalt szavak egyik fő jellemzőjének tekinti a humorosságot.

A fentieknek megfelelően láthatjuk, hogy BERKES KÁLMÁN művében már egy ma is fontosnak tekinthető szempont oldaláról is megközelíti a vizsgált területet. Különböző attrakciós központokat sorol fel. Bemutatja azokat a kategóriákat, melyekre a legtöbb tolvajnyelvi szó használatos. Legtöbb kifejezés a lopásra, a rossz nőre, a kocsmára, a pénzre és a kártyára van. Ilyen attrakciós központok a börtönszleng területén is megfigyelhetők, azonban a fentiektől némileg eltérő kategóriák jelennek meg ma. A lopásra, rossz nőre és a pénzre most is elég sok kifejezés létezik, legnagyobb szinonimasora azonban a testiségnek (bizonyos női- illetve férfi testrészek, nemi közösülés, stb.), a különböző bűncselekményeknek és a börtön szó elnevezésének van. Felfigyel arra a tényre is, hogy a tolvajnyelv néhány szava már a fővárosi köznyelvbe is befurakodott. BERKES KÁLMÁN munkája olyan fontos elméleti ismereteket is tartalmaz, melyek a mai nyelvészeti vizsgálódások számára is hasznosak lehetnek. Előrelépést jelent az alkotás abból a szempontból, hogy már csak a hazánkban használt tolvajnyelvi szavakkal foglalkozik.

A továbbiakban a XX. század ismertebb tolvajnyelvi szótárairól szeretnék némi ismertetést nyújtani. Ezeknek a szótáraknak az áttekintése mindenképpen fontosak a börtönszleng szemszögéből, hiszen a mai börtönszleng szóanyaga számos helyen hasonlóságot mutat a tolvajnyelvvel. Ezen kívül sok hasznos ismeretet nyújtanak a szótárak alkotói a tolvajvilágról, illetve a bűnözők által használt nyelvről. A szótárírók véleménye alapján megismerhetjük az adott évekhez fűződő hozzáállást is a szlenghez.

JENŐ SÁNDOR és VETŐ IMRE munkája 1900-ban jelent meg. Szótáruk elleni támadásokat előre kivédendő a következéket mondják: "A tudományban nincs oly rút valami, a minek kutatása, tanulmányozása és ismerete haszonnal ne járna" (JENŐ-VETŐ 1900: 3). Elnyomott emberek, akik alkotják ennek az emberi társadalomnak a legszánandóbb osztályát, akik szorultság miatt játsszák ki ellenségüket, a becsületes társadalmat. "akasztófa-humorral" nevetnek üldözőik szemébe. Szükségük volt egy olyan kapocsra, ami szorosan összefűzi őket. Ezért egy közösen használható nyelvet alkottak. Az szerzők ezt zagyvalék nyelvnek mondják. Véleményük szerint minden rendőrnek, csendőrnek hasznos ismereteket nyújt könyvük. Ezen kívül A tolvajnyelv szótárának a nyelvtudomány szempontjából is megvan az értéke. "A nyelv ismerete nem teljes, amíg nem ismerjük minden egyes foglalkozási körnek és társadalmi osztálynak szavajárását" (JENŐ-VETŐ 1900: 4). Ezek az osztálynyelvek fejleszthetik a köznyelvet és vissza is hathatnak rá. E nyelvnek a szóalakítását az önkény jellemzi. De ha a fenti érveket figyelmen kívül is hagyjuk, már csak puszta kuriózumként is érdekes gyűjtemény - írják a szerzők. Hiszen ez az első rendszeres ilyen munka.

Az alkotók a tolvajnyelvre a következő definíciót adják: "Azon nyelvet, melyet a tisztességes társadalom ellenségeinek egyrésze bűnös cselekedeteinek sikere érdekében használnak, tolvajnyelvnek nevezzük" (JENŐ-VETŐ 1900: 9). Kezdetben csak kézzel, lábbal és egyéb jelekkel érintkeztek, a tolvajnyelv csak később fejlődött ki.

Tehát ebben az időben is megvolt a kétféle tolvajnyelv, a néma és a beszélhető. A börtönszlengnek is megvan ez a kettős felosztása, itt is rokonságot mutat a tolvajnyelv természetével. A börtönszlengben is élnek olyan jelek (mutogatások, kopogtatások), melyek nem igénylik a hangos beszédet. Ennek ellenére azonban a börtönszlenget főként a hangosan kimondott szlengszavak jellemzik. A korai tolvajnyelvre volt leginkább jellemző a jelekkel való érintkezés, de az idő előrehaladtával ott is a beszélt tolvajnyelv kapta a nagyobb szerepet. Hasonló tendenciát mutat a börtönszleng is. Fogvatartottakkal való beszélgetésem során kiderült, hogy ma már nagyon kevés az olyan elítélt, aki ismeri a titkos jeleket. Ezek a jelek a napi séta közben voltak kiválóan alkalmazhatók, mivel akkor nem beszélhettek hangosan egymással a fogvatartottak, de a jelbeszéddel könnyen érintkezhettek. Szintén hasznos információkat közölhettek egymással a zárka falán történő kopogtatással. De mint már említettem, napjainkban kezdik elveszíteni a funkciójukat a kommunikációnak ezen formái, mert egyre kisebb azon fogvatartottak száma, akik ismerik és használni tudják ezeket a jeleket.

JENŐ-VETŐ említést tesz a hamiskártyások jelzéseiről is, amelyek azonban gyakran változnak, de vannak állandó elemei is. A régi idők börtönében a legérdekesebb változó nyelv a rostélynyelv volt. Az ablakok vasrostélya által képzett szögeire, mint betűkre mutogattak a fogvatartottak és így beszélgettek arról, amiről tilos volt. Ezek a jelek - a hamiskártyások jeleihez hasonlóan - napról napra változtak. A beszélt tolvajnyelv és börtönszleng változékonysága is innen eredhet. Mivel a jelek is megváltoztatást igényeltek bizonyos időközönként, úgy a hangos beszédnél is fellépett ez az igény.

A magyar tolvajnyelvnek JENŐ-VETŐ szerint a következő elnevezéseket adták: rajhadova és jénise deveráj. Hazánkba a tolvajnyelv a németek útján jutott be. Ritka jelenség volt a magyar tolvaj, leginkább a betyárnyelvről beszélhetünk. A betyárok jeleket hagytak egymásnak, burkolva fejeztek ki bizonyos durva fogalmakat. Főleg gúnyneveket adtak egymásnak. A gúnynév családnévvé is válhatott. A betyárok körében a következő szavak voltak a legelterjedtebbek: legmegvetettebb betyárnak számított kéményleső. A zsandárt agár-nak nevezték. Gyáva betyár: a király embere, a betyárok minisztere. A szerzők szerint a betyároknak megvolt a maguk nyelve, úgy mint a tolvajoknak.

A mai börtönszlengbe főleg a tolvajnyelvből kerültek be kifejezések. A betyárok nyelve abból a szempontból érdekes a jelen esetben, hogy voltak olyan elnevezéskategóriái, melyek a börtönszlengben is előfordulnak. Így a legmegvetettebb betyárhoz hasonlóan a börtönben van legmegvetettebb fogvatartott is, például a csicska. A betyárok is megnevezték a nyelvükön a zsandárt, így a börtönszlengben is nagy számmal előfordul a rendőr elnevezése. Tehát ebből a szempontból mindenképen érezhető hasonlóság a két réteg között.

Időrendben haladva a következő tárgyalandó szótár SZIRMAY ISTVÁN munkája: A magyar tolvajnyelv szótára, melynek Bevezetőjét BALASSA JÓZSEF írta "A magyar tolvajnyelvről" címmel. Ebben a bevezetőben számos olyan kijelentésre felfigyelhetünk, melyek a mai kutatások után is megállják a helyüket. BALASSA írásának egyik fő pontjában felvázolja a tolvajnyelv és a köznyelv eltérésének mivoltát. Másik fontos felfedezésének pedig a csoportnyelvekre tett megállapításait tekinthetjük. "Minden társadalmi osztálynak, foglalkozási ágnak, összetartó csoportnak megvan a maga külön nyelve, mely egyes szavakban, fordulatokban, szólásmódokban eltér a köznyelvtől; a más csoportbeliek nem ismerik, gyakran meg sem értik ezeket a sajátságos kifejezéseket" (SZIRMAY 1924: 3). A csoportnyelveket nem választják el éles határok, mert ugyanaz az egyén több csoportnak is a tagja lehet. A többféle csoportnyelvből alakul ki mindenkinek az egyéni nyelve. A titkosnyelv, az argot is csoportnyelv. Akik használják ezt a nyelvet azért teszik, hogy a be nem avatottak ne értsék meg beszédüket. Titkosnyelvek családban, baráti körökben is kialakulhatnak, nem feltétlenül kötődik az alvilági élethez. A tolvajok, betörők, zsebmetszők védelmül teremtik meg titkosnyelvüket. Más országokban is léteznek titkos nyelvek, melyeket hasonló társadalmi kényszer hozhatta ott is létre. Nem foglalták e nyelvet sokáig írásba, mert akkor elvesztette volna titkosságát. BALASSA szerint a tolvajnyelv jellemző vonása, hogy nincs külön nyelvtana, csak szókincsében tér el a köznyelvtől. Titkosságát az adja, hogy a szavakat a köznyelvitől eltérő jelentésben használják és sok olyan szava is van, amelyiket a köznyelv nem ismer. Tévedés az a vélemény szerinte, hogy a tolvajnyelvek szavai nagyobb részt a héber nyelvből valók. A tolvajnyelv idegen elemei minden nyelv körében mások. Megállapítja, hogy a tolvajnyelv szellemes, valóságos játék a nyelvvel. Ezen kívül utal a kicsinyítő képző gyakori használatára, mely a tolvajnyelvi szóalkotás egyik legjellemzőbb módja. Felfigyel a szinonimák gazdagságára is. A fenti szempontok nagyrészben a börtönszleng vizsglata során is megállnák a helyüket.

Az 1945 utáni időszakből elsőként KISS KÁROLY alkotása, "A mai magyar tolvajnyelv" érdemel említést. Munkájában KISS KÁROLY ír a tolvajnyelv keletkezéséről, és olyan szempontból is megközelíti a vizsgált területet, amilyenből előtte még nem tárgyaltak: vizsgálja a társadalom átalakulásának hatását a tolvajnyelvre. Ez az újfajta megközelítést mindenképpen figyelembe kell venni a mai kutatások során is.

A bűnözők, a zárt jellegű alvilág, kialakították a maguk nyelvét, a tolvajnyelvet. Amely nem más, mint a titkos érintkezés eszköze, az együvé tartozás szimbóluma. Megállapítja, hogy a tolvajnyelv eddigre veszített régi patinájából, inkább a különcködést, feltűnni akarást szolgálja. Szerinte a tolvajnyelv a hervadás stádiumába jutott. Főleg már csak a zsebtolvajok között vehetők észre gyakori jelzések. A nyomozóknak, rendőrségi dolgozóknak ismerni kellene a tolvajnyelvet, mert mindenképpen tekintélyt kölcsönöz a vizsgálatot lefolytató személynek a bűnöző előtt. Ez vonatkozik a börtönszleng ismeretére is, hiszen ha a börtönben dolgozó fegyőr ismeri a jelentősebb börtönszleng szavakat, a fogvatartott ezt észreveszi, és ennek következtében nem meri majd félrevezetni az illető fegyőrt.

A tolvajnyelv keletkezéséről KISS KÁROLY a következőket írja: Az idő előrehaladtával növekedett a bűnözők és a bűnözések száma. A társadalmi viszonyok megváltozásával, a kizsákmányolással a bűnözés nagyobb méreteket öltött. Ezért a kapitalizmusban virágkorát éli a tolvajnyelv. A szervezett bűnözés létrejötte is erre az időre esik. Az 1770-es évektől a börtönviszonyok is lehetővé tették a tolvajnyelv használatát. Ez a kijelentés megalapozza, hogy a börtön mindig egy olyan közeg volt, ahol a szleng megjelent és széles körű szlenghasználatra adott lehetőséget. A börtön tehát egy lényeges realizált területet szolgáltat a tolvajnyelvhez, mely nélkül az ilyen típusú anyag nem is lenne adatolható.

A felszabadulást követően nagy társadalmi átalakulások voltak, ami a bűnözésre is nagy hatással volt. Az állandó bűnöző gárda fluktuálni kezdett. A bűnözők összetétele alapjaiban megváltozott. A börtönből szabadultak magukkal vitték a börtönből nyelvi emlékeiket. A társadalmi változások következtében a bűnözés egyéni lesz, ami nem kedvezett a tolvajnyelvnek, mert az tipikusan csoportos jelenség. A társadalmi átalakulás a tolvajnyelv szókészletét is jelentősen megváltoztatta. Itt vetődik fel először a kérdés, hogy van e különbség a fővárosi és a vidéki bűnözők nyelvében. A szerző véleménye szerint különbségek főleg a szavak mennyiségében és esetleg a kiejtésben tapasztalhatók.

KISS KÁROLY lejegyzi még a tolvajnyelv néhány jellegzetes vonását az előző szerzőkhöz hasonlóan. Szerinte leginkább a metaforikus jelentésátvitel jellemző a tolvajnyelvi szóalkotásra, ami a hasonlóságon alapul. A zöldség és gyümölcsnevek, illetve az állatnevek használata gyakori. Játszi szóalkotás is fő tulajdonsága a tolvajnyelvnek, ilyen módon alakult például a didi szó. Ezen kívül a csonkítás, rövidítés is meghatározó szóalkotási mód még. Megállapítja, hogy a tolvajnyelvi szavakat főleg a fiatalkorúak használják és terjesztik. Felfigyel arra is, hogy az utóbbi időkben feltűnően a nők is nagy mértékben élnek a tolvajnyelvi szavak használatával. Főleg a vendéglátó üzemekben dolgozó nőknél gyakori ezeknek a szavaknak az előfordulása. Szerinte ma már nem lehet a különböző tolvajszakmák szerint különböző tolvajnyelveket elkülöníteni. Tehát véleménye szerint a tolvajnyelv egységesülési tendenciát mutat.

A mű keletkezésének idején a letartóztatottak körében végzett kutatások azt igazolták, hogy csak a kezdő bűnözők használnak tolvajnyelvi szavakat, hogy "menőknek" látszhassanak. Az intelligensebb fogvatartottak kezdetben elhatárolják magukat, utána asszimilálódnak. Ezt egy letartóztatott személy vallomása alapján állapította meg a szerző. Az általam végzett kutatások eredménye is hasonló lett a fentiekben leírtakhoz. A feltett kérdéseimre a fogvatartottak jelentős része azt válaszolta, hogy ők nem használnak ilyen szavakat. Az összegyűlt szóanyag viszont nem ezt a kijelentést tükrözi. A fogvatartottak valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy az általuk használt szavak megítélése a kinti világban nem éppen pozitív, így jobbnak látják az elzárkózó válasz adását egy kívülállónak, ez esetben az adatgyűjtőnek.

Később "A mai magyar argó kisszótárá"-ban (BOROSS-SZŰTS) megjelenik annak a tendenciának az előjele, amely szinte napjainkig jelen van a szleng megítélésében. Ez a következő: A szótár a trágár szavakat nem tartalmazza, mert a szerzők szerint ezek a szavak nem tartoznak a tulajdonképpeni argó szókincsébe. Nem akarnak a köznyelvi stílus eldurvulásához hozzájárulni. Ezért csak a gyakori szavakat, kifejezéseket tűntették fel, minek következtében a mű elveszíti hitelességét.

A szerzők hangsúlyozzák az argó csoportnyelv voltát: "Közismert tény, hogy valamennyi társadalmi osztálynak, rétegnek, csoportnak, foglalkozási ágnak megvan a külön nyelve, a sajátos nyelvhasználata, amely főként egyes szavakban, kifejezésekben különbözik a köznyelvtől" (BOROSS-SZŰTS: 7). A rétegnyelveket nem választja el éles határ. A különbség nagyrészt a szókincsben van. Az argó jellegzetessége, hogy a beavatottak értik meg. Egy ideig virágzik a szó, utána más jön a helyébe. Van olyan szó azonban, amely állandó használatban marad. Az emberek sokszor nem tudják, hogy melyik a helyes alak. Az argóra könnyed, személyes beszédmód jellemző, alkalmazkodik az adott helyzethez. Főként a bizalmas, társalgási nyelv kedveli az argót. A szerzők megállapítása szerint használói legnagyobb csoportját a fiatalok alkotják. A titkos nyelv is csoportnyelv, célja, hogy a be nem avatottak ne értsék meg. A csoportnyelvek határai elmosódnak.

Külön kell beszélni véleményük szerint a tolvajnyelvről, amely már a Római Birodalomban is virágzott. A későbbiekben pedig a börtönviszonyok lehetővé tették a tolvajnyelv elterjedését. A tolvajnyelv fő jellemzőit a többi szerzőhöz hasonlóan ők is lejegyzik, hogy szereti a szinonimákat, hogy nincs külön nyelvtana, és csak szókincs tekintetében tér el a köznyelvtől. A szavak nagy részét a köznyelvitől eltérő jelentéssel használják, sok olyan szava van, amelyet a köznyelv nem ismer. A tolvajnyelv egyidős a tolvaj szakmával. Játszi szóképzés jelentőségére is felhívják a figyelmet. Hangsúlyozzák az argó megújulását, ami abból következik, hogy a régi és új tárgyakat folyamatosan meg kell nevezni. Az argó sok esetben "megfertőzi" a köznyelvet, tehát ők is megállapították az argó beszivárgását a normatív nyelvhasználatba. Ezen kívül egy eddig még nem ismert szempontot is megadnak a szerzők, hogy a világméretű turizmus következtében kialakulóban van véleményük szerint egy nemzetközi argó.

A legutóbbi évek könyvei közül FAZAKAS ISTVÁN "Jasszok, zsarók, cafkavágók" című művét szükséges még megemlíteni (FAZAKAS 1991). FAZAKAS munkája a börtönszleng szempontjából is fontos elemet tartalmaz: szerepel nála a fogháznyelv elnevezés (FAZAKAS 1991: 6.), ami azt mutatja, hogy a kutatók már felfigyeltek egy olyan jellegzetes nyelvre, amit a fogházakban, börtönökben használtak a fogvatartottak, és ami nem feltétlenül egyezik meg a korábban ismert tolvajnyelvvel.

Az e fejezetben bemutatott művek azok, amelyek véleményem szerint a legközelebb állnak a mai börtönszleng vizsgálata során felmerülő szempontokhoz. Az említett szótárak szerzői munkájukkal fontos adalékot szolgáltatnak a mai kor kutatóinak. Olyan kutatási szempontokkal ismertetnek meg bennünket, melyek nagyrészt egy mostani kutatás során is alkalmazhatóak.