A magyarországi börtönügy története

A magyarországi büntetés-végrehajtás újkori története mindössze 150 évet foglal magába (BOROS 1998: 92).

A XIX. század elejétől Európa szerte a szabadságvesztés büntetés az uralkodó büntetési nem. A nyugat-európai országok hozzánk képest már gazdag előzménnyel rendelkeztek a büntetés-végrehajtás területén. A fejlett börtönhálózatot a régi hagyománnyal rendelkező egyházi büntetés, az úgynevezett töredelmezési fogság, a távoli gyarmatok rabkolóniái és a fenyítő- és dologházak mintája alapján hozták létre. Magyarországon az elmaradottságból kifolyólag csak a XIX. század utolsó harmadában hoztak létre az egész országra kiterjedő börtönhálózatot. Ezeknek a börtönöknek a nyugat európai börtönök mintái szolgáltak alapul.

A XIX. század előtt, már a XV. században is büntették hazánkban a bűnelkövetést, de akkor még egészen más rendszer alapján. A gyanúsítottakat a megyeházák, a városházák, illetve a várak alatti földhelyiségekbe zárták el a külvilágtól. A szabadságvesztés szóval illetett büntetésnem hazánkban először a magyar törvények gyűjteményében, a Corpus Juris Hungariciben, az 1723. évi 12. Törvénycikkben jelent meg és a vérfertőzést büntették ezzel a büntetésformával. A XIX. század közepéig a vármegyék és a pallosjoggal bíró uradalmak tömlöcei voltak a büntetés-végrehajtás színhelyei.

Az országos fenyítőház gondolata először 1763-ban merült fel, németalföldi minta hatására. Az első országos fenyítőház 1772-ben kezdte meg működését. Szencen létesült ez az első intézet, ahová azokat zárták, akik halálbüntetésre nem érdemesek vagy az alól kegyelmet kaptak. A fogvatartásra igényt tartó hatóságok előre napi 3 illetve 4 krajcárt kötelesek voltak letenni az ellátásért és az őrzésért. Ez az intézet 1832-ben bomlott fel, a megnövekedett rabtartási költségek miatt. A reformkorban pedig már a börtönügy az egyik központi kérdéssé lépett elő. A liberális gondolkodók a föld alatti bűzös vermek ellen emelték fel a hangjukat. Az 1848/49-es szabadságharc bukása után a magyarok kénytelenek voltak elfogadni az osztrák polgárosítási törekvéseket.

1852-ben hatályba lépett az osztrák birodalmi büntető törvénykönyv is, mely központi büntetési nemként a szabadságvesztést jelölte meg. Megnövekedett az elítéltek létszáma, a tömlöcök befogadóképessége pedig csekély volt. A Habsburg-kormányzat kénytelen volt létrehozni a fegyintézetek hálózatát. Így 1854 és 1858 között régi várakat és egyéb középületeket fegyintézetté alakítottak át. Fegyintézet létesült Lipótváron (Nyitra megyében), Illaván (Trencsén megyében) és Munkácson (Bereg megyében). Ekkor telepítették át a Pest megyei fegyintézetet Vácra. Az első női intézetet 1858-ban adták át Márianosztrán. Az erdélyi hálózatot még 1860-ban kiegészítették a nagyenyedi és a szamosújvári fegyintézettel. A magyar börtönhálózat ebben az időben került vakvágányra. A túlzott központosítás és a hozzá nem értés következtében a börtönnek kinevezett építmények többnyire alkalmatlanok voltak erre a célra. Így míg a nyugat európai intézetek a modernizálás útján haladtak, addig a magyar börtönhálózatra csak a hiábavaló költekezés volt jellemző.

Hazánkban 1867 után tettek kezdeményezéseket a modern börtönrendszer kiépítésére. Létrejött az első magyar büntető törvénykönyv, mely a Csemegi-kódex nevet kapta. A Csemegi-kódex a szabadságvesztés-büntetésének öt nemét különítette el: fegyház, államfogház, börtön, fogház és elzárás. A magyar börtönrendszer az angol és az ír minta alapján indult fejlődésnek. A fokozatosság elvét követték, ami azt jelenti, hogy a szabadulás előtt álló fogvatartott körülményeit fokozatosan közelítették a szabad élet körülményeihez. A fokozatos rendszer meghonosításához új intézeteket kellett létesíteni. A múlt század utolsó negyedében példátlan börtönépítési program vette kezdetét. Az 1880-as években épült az állampusztai, a szegedi, a sopronkőhidai intézet. Az 1890-es években épült a Budapesti Gyűjtőfogház és a Budapesti Törvényszéki Fogház (Markó). Ezen kívül sorra épültek a kisebb intézetek az ország számos területén. Az I. világháborúig 9 országos fegyintézet, 65 törvényszéki és 315 járásbírósági fogházból állt a magyar börtönhálózat. A férőhelyek száma 17 000 volt. A magyar börtönügynek ez a szakasza virágkornak volt tekinthető.

A századforduló után a hanyatló gazdaság a börtönvilágon is nyomokat hagyott. A támogatottság mértéke erőteljesen csökkent és hamar kiütköztek a rendszer hibái is. Az újítás ebben az időben a fiatalkorú büntetés-végrehajtási intézettípusnak a megalakítása volt, ami amerikai mintára valósult meg. Jellegzetessége a fokozatosság elvének alkalmazása és az, hogy az oktatásra nagy hangsúlyt helyeztek. A két világháború között azonban még inkább a perifériára szorult a börtönügy kérdése, és mind az anyagi, mind a szellemi támogatottsága jelentősen visszaesett. Trianon után kezdődött el hazánkban az a hozzáállás, hogy rejtsük paraván mögé a börtönöket, hiszen ha nem látszik a probléma talán nem is létezik. A gondokat növelte, hogy a háború után leszerelt tisztek nagy részét a börtönök élére állították, így a börtönélet erősen militáris vonásokat mutatott.

1945-öt követő években a szabadságvesztés büntetés helyett az internálás és a kényszermunka büntetés foglalta el a központi helyet. Főként a politikai elítélteket sújtotta ez a büntetés. A kényszermunkára ítélteket táborokban helyezték el. Gondot okozott, hogy a régi személyzet alkalmatlannak bizonyult a nyitottabb táborszerű létesítményben élő rabok őrzésére, hiszen ez egészen más feladat volt, mint a hagyományos börtönőrizet. Ebben az időben a magyar büntetés-végrehajtás számára a szovjet példa volt a mérvadó. A rabmunkáltatást a tervgazdálkodás rendszerébe illesztették bele. 1951. január 1-jén lépett hatályba az a törvény, mely az addig fennálló Csemegi-kódex büntetési nemeit eltörölte és csak egyetlen szabadságvesztési büntetési formát ismert el, a börtönbüntetést. 1949-50-ben a személyzetet lecserélték a börtönökben, és a szakmai rátermettség helyett a politikai megbízhatóság lett a mérvadó. Ekkor terjedt el a durva, embertelen bánásmód is a börtönökben. 1952-ben a börtönügy a Belügyminisztérium fennhatósága alá került, és a büntetőintézetek központi irányítására létrehozták a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát. Sztálin halála után megkezdődhetett a táborok felszámolása, az ártatlanok rehabilitálása. Ezzel az elítéltek többsége újból zárt intézetbe került. A 60-as évek elején már a nevelésre is gondot fordítottak. Előírták, hogy minden száz elítélttel egy nevelő foglalkozzon. 1961-ben a szabadságvesztés két nemét különböztették meg: a börtönt és a büntetés-végrehajtási munkahelyet. 1963-tól a börtönügy felügyelete az igazságügyi miniszter feladata lett. 1966-tól vált a fő céllá, az elítéltek átnevelése. Az elítélt ekkor a végrehajtás tárgyából a végrehajtás alanyává lépett elő. Megjelent a szabadságvesztés büntetési nemének négy fokozata: szigorított börtön, börtön, szigorított büntetés-végrehajtási munkahely és a büntetés-végrehajtási munkahely. Cél pedig a személyiség átnevelése. A 70-es évek elejétől a börtönökben a személyzet generációváltása következett be. Jóval felkészültebb tiszti és tiszthelyettesi állomány lépett az előző generáció helyére. 1982-re csaknem minden tiszt felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Megindult az a célkitűzés, hogy az elítéltet a társadalomba helyezzék vissza. Megkezdődött a kulturált bánásmód. 1978-tól pedig a szabadságvesztés büntetés három fokozatát különítették el: fegyház, börtön, fogház. Az elítélteknek egyre nagyobb lehetőséget biztosítottak a külvilággal való kapcsolattartásra. 1990-ben eltörölték a halálbüntetést. A hazai börtönügy mai feladatának tekinthető a kedvezőtlen pályakép javítása, ennek módja pedig a közvélemény reális tájékoztatása.