Szélmalmok

Vízszintes forgássíkú szélmalom szerkezete

Ősi törekvés az emberi munka kiegészítése természeti erők bevonásával, hiszen a természeti erőkre alapuló technikai energiaforrások lényegesen jobb megoldást jelentenek. A folyóktól távol a szárazmalmok és a szélmalmok töltötték be ezt a szerepet.

Az első szélmalmok Perzsiában (ma Irán) jöttek létre az i. sz. utáni első évszázadokban. (Nyugat-Európában 1180 tájáról, Normandiából bukkan föl szélmalomról az első megbízható adat.)

A perzsa malmoknak vízszintes forgássíkú vitorlája volt, amely a malomház tetején helyezkedett el. A vitorla forgását függőleges helyzetű tengely vette át és közvetlenül - azaz áttételi elemek nélkül - adta át a vízszintes forgású őrlőkőnek.

Feltételezik, hogy a perzsa malmok az arabok közvetítésével vagy a keresztes hadjáratok idején kerültek Európába, ahol a vízimalmok és a szárazmalmok akkor már ismert elvei alapján átalakultak.


Négy- és hatvitorlás szélmalom

Az átalakítás lényege az volt, hogy a szélmalmot függőleges forgássíkú vitorlával, vízszintes helyzetű tengellyel, valamint a forgássíkot módosító és a sebességet fokozó áttételekkel látták el. A függőleges forgássíkú lapátkerék ívelt szárnyai jó hatásfokkal hasznosítják a szélenergiát. A tetőzet kialakítása is a minél kisebb légellenállást szolgálja. Mivel a szélerősség változó, ennek megfelelően egyszerre egy, kettő, három vagy négy őrlőberendezést (őrlőkőpárt) lehetett üzemeltetni, mivel az őrlőkövek állványait kerekeken gurítva el lehetett mozdítani, és így a fogaskerék-kapcsolatot létrehozni vagy megszüntetni. A függőleges, ún. királytengelyre egy/két nagy fogaskerék van szerelve, ez/ezek adják át a forgatónyomatékot. A nagy fogaskerekek hajtják az őrlőkövek tengelyén elhelyezett kis fogaskerekeket.

A szélmalmok legfejlettebb alakja Németalföldön jött létre a XVII. században, és tornyos vagy holland szélmalom néven vált ismertté.

Magyarországon a természet, az ember és az állat energiáját hasznosító őrlőszerkezetek közül utolsóként a szélmalom honosodott meg. Nem tudjuk bizonyosan, mikor tűntek föl az első szélmalmok Magyarországon (17-18 szd.?). Valószínűleg a nyugat-európai egyetemeken tanuló magyar diákok hozták magukkal a malomépítés technikájának ismeretét. A 19-20. század fordulójára a magyar Alföldön széles körben elterjedt, jellegzetes őrlőmechanizmussá vált. Ugyanúgy hozzátartozott a mezővárosok, falvak pereméhez és tanyás határához, mint évtizedekkel azelőtt a vízimalmok sora a folyóparti települések képéhez.


Függőleges forgássíkú, papucsos szélmalom szerkezete

T = tető; szk = széleskerék; szt = szélestengely;
mg = mitligerenda; mr = mozgó ráma; ár = álló ráma;
pp = papucs; d = dob; vv = vellás vas; g = garat;
k = kéreg; o = oszlop; s = sipóka;
ll = lisztesláda; l = lajtorja; ksz = középszár;
mg-ksz = a mitligerendától a középszár
alsó végéig nyúló karfa; fk = fordítókerék


Magyarországon a múlt század első felében csak 50, 1873-ban 854, 1906-ban pedig 691 szélmalom működött. Főként Kiskunfélegyházán, Kiskunhalason, Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Szentesen terjedtek el, és hozzátartoztak e városok képéhez, hangulatához.


Malmok száma 1863 1873 1894 1906
Szélmalom 476 854 712 691
Gőzmalom 147 492 1723 1908

Szélmalmok száma országrészenként 1894 1906
Duna bal partja 1 1
Duna jobb partja (Dunántúl) 30 28
Duna-Tisza köze 534 527
Tisza jobb partja - -
Tisza bal partja 26 21
Tisza-Maros szöge 120 113
Erdély 1 1
Összesen 712 691

(Malomipar 1894.10-11; Malomipar 1906.20)          


Napjainkig mintegy 40 szélmalom maradt meg az országban. Ebből 21 malom műemlékként védett és részben helyreállított, a többinek csak az üres vagy más célra használt malomháza áll.